Tűzőrzés vagy önsorsrontás?
2010.06.12. 00:49
Akarunk-e igazán találni vagy csak keresünk, és ez is megfelel, mert míg a keresés tart, addig él a remény, de mihelyt valamit találunk, azonnal jönnek az agyunkba rögzült kétségek és már semmi se lesz jó?
Annyira nem tudunk egymás fejével gondolkodni, annyira nem érezzük meg, mi teszi majd be a kaput. És annyira nem vagyunk hajlandók a valósággal szembenézni.
Hiába hisszük a virtualitásban, hogy mennyire egymásra hangolódtunk, hiába érezzük - érezni véljük - a másik rezdüléseit, mégis megfoghatatlan távolba kerülhetünk.
Így a legjobb szándék is visszájára fordul, az őszinteség és kitárulkozás nem bizalmat, hanem gátlást szül. Mindezt azért, mert jobbára belevetítünk a másikba mindent, ami saját tudatalattinkban kavarog, a vágyott jó dolgokat éppúgy, ahogy a félelmeinket, csalódásainkat.
És mikor ott a dilemma, hogy tényleg én kellek-e és tényleg ő kell-e, a legkisebb bizonytalanság jelére, a lelkesedés legkisebb csillapodására is jön a "ugye megmondtam" jellegű visszavonulás, beindulnak a berögzült defenzív technikák és körkörös védelembe menekülünk.
Valahol érthető is, persze. Mert minden kapcsolat kompromisszum bizonyos téren, a kérdés az, ki miben és milyen fokon hajlandó kompromisszumra vagy mennyire vágyik állandóan arra, hogy a tökéletesebbet hajszolja.
Ha esetleg mégis nagyon úgy tűnik, megvan minden, ami kell, akkor biztos találunk magunkban hibát és jöhet az "úgysem leszek elég jó" felvonás.
És persze a másik oldalról érkező visszajelzések ezt erősíthetik, ha nem érezzük úgy, hogy tényleg mindent beleadva szerelmes bókokat kapunk, ha esetleg az előző héthez képest kevésbé sodró a lendület, azonnal megszólalnak a vészcsengők, hogy nana, nem is kellek én igazán.
Pedig lehet, hogy csak a kezdeti bizonytalanság, az elkötelezettséget megelőző töprengés és mérlegelés van mögötte. És az is lehet, hogy valóban olyan ez a bizonytalanság, ami már túl sok ahhoz, hogy érdemes legyen tovább próbálkozni. De ha az esélyt érezni benne egy szerelem kibontakozására, a bizonytalanság talán megbocsátható és türelemmel, bizalommal átvészelhető, ha fújjuk egy kicsit azt a parazsat hogy lángra kapjon.
Mert nem mindenkinél lobban fel egyből a mindent elemésztő tűzvész, hanem lassan, apró szikrákból éled fel, óvni, vigyázni kell, tenyerünkbe zárni, virrasztani mellette. És még így is lehet, hogy mégse elég erős hozzá, hogy felszítsa a lángot, de nem biztos, hogy eleve el kell taposni, mert csak pislákol.
Szerző: Félszeg Árnyék
2 komment
Címkék: én kudarc szerelem kapcsolat gondolatok társkeresés ismerkedés napló társkereső
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2010.06.16. 12:22:28
Ideális esetben a legjobbat lehet kihozni a másikból, és ő is ösztönzőleg hat ránk, és ez az öngerjesztő folyamat pozitív irányban spirálszeűen terjed ki, szerintem... :)))
Nem tudom, csak gondolom... ;)
reakciók