Hét jel
2010.04.30. 09:23
Egy kis pszicho-sztori.. :)
Első jel
No, jól van, állj csak meg és nézz hátra. Sötét van, és én csak egy árny vagyok a fal mellett, belesimulok, átolvadok, szétfolyok a homlokzatok tagolt felületein, csak a fény játéka a sötéttel. Árnyék vetül árnyékodra és egyesül vele. Rázd meg a fejed, hessintsd el a pillanatnyi aggodalmat és indulj tovább, kopogjon az a magassarkú cipő.
Menj csak, kicsi lány, hátha még hazaérsz időben.
Második jel
De figyelj jól a neszekre. Azokra az apró moccanásokra mögötted, melyekről nem tudod, hogy a néha feltámadó szél sodorta falevelek keltik-e... vagy valami más. A szél néha feltámad, beletép a hajadba, szőke fürtjeidet az arcodba csapja, bosszúsan húzod hátra újra és újra, a hideg is átjár.
Fázol, kicsi lány? Én nem.
Miért fáznék? A szél is én vagyok. Néha keringek körülötted, néha meglegyintelek, a ruhád alá bújok, hajadat borzolom. Elegyedek illatoddal, tested kipárolgásával.
Húzd össze a kabátod, szorítsd jobban táskádat és siess. Siess!
Még talán van időd.
Harmadik jel
Félsz már, kicsi lány? Ó, igen, én tudom, hogy félsz.
Nem halálosan, nem mindent áthatóan. Ez csak a félelem kicsiny magja, apró csíra lelked mélyén. Nevelgesd szépen, öntözgesd, nyesegesd, kapálgasd. Akkor szárba szökken, szép nagyra nő, terebélyesedik, indákat növeszt, gyökere szétágazik, mélyebbre nyúlik. Végül behálóz majd teljesen, belőled táplálkozik, elszívja erőd, akaratod. Nem tudsz majd gondolkodni és nem tudsz cselekedni.
Hadd segítsek...
Gondolj a hírekre. Emlékezz a híradókra. Na, megvan már?
A megerőszakolt, megölt, megkínzott nőkre. A távolságtartóan hivatalos, a borzalmat még így sem tompító rendőrségi közleményre. Villanjon szemed elé a helyszín, egy elhagyott cipő, egy elejtett táska. A letépett ruhák szánalmas cafatjai. És a vér, elsősorban a vérfoltok, nem nagy tócsa egyszerre, kisebb, feketére alvad pacák, burgundi árnyalat sejlik fel rajtuk a rendőrök lámpáinak fénykévéi nyomán... de hosszan, hosszan, messze elnyúlva, a vonszolás, a kétségbeesetten kapálózó lábak nyomait is bizarr mintákban takarja.
Emlékezz, kicsi lány.
Jó kertésze légy a félelemnek.
Negyedik jel
Csak nyugodtan... menj át a túloldalra, úgy látod ott jobban világítanak a lámpák. Nekem mindegy. Én látlak.
De te, hiába nézel egyre többször körül, nem láthatsz. Ó, nem, még nem. Nem jött el az idő. Korán van még, félelmed csupán apró bokor, ki kell fejlődnie, nevelgesd csak...
Várj, segítek még.
Na? Hallottad a csosszanásokat? A halk csikorgást, ahogy fém sikkan kövön? Ugye, olyan? Olyan, mint amikor a hentesnél jártál a héten, két szép tarját venni szüleid kérésére a vasárnapi ebédhez, sokan voltak, mert ez egy jó hentes, mindig szép a hús, színhús, nem mócsingos, friss áru. Álltál a sorban, nézted a magas, bajszos hentest, fehér sapkájában, halványpiros foltokkal tarkított fehér kötényében, orrodat kitöltötte és kicsit zavarta is a nyers hús szaga. A másnapi vizsgára gondoltál, bosszankodtál, hogy miért kell itt várnod, még át kéne nézni pár tételt. És meghallottad a hangot, ahogy a hentes a kését élezte.
Ugye hallod már, kicsi lány?
Ötödik jel
Szaporázd a lépted, kicsi lány. Messze az otthon... még hiszed, hogy hazaérsz.
Csak nem azért gyorsítottál fel, mert már határozottan hallod a lépéseket mögötted?
Inkább hátra se mersz nézni... de érzed már, egyre inkább érzed, hogy téged követ.
Ilyenkor jön a dac, a nem-hagyod-magad, a félelem most még erőt ad, mozgósítja a tartalékokat, tettre sarkall... még... és ez nekem dolgozik.
Mert én ismerem, jó barát a félelem, kenyeres pajtásom ő nekem, együtt járjuk ilyenkor az utcákat, hogy ilyen magányos, kicsi lányokat kísérjünk...
Nem vagy már egyedül, kicsi lány.
Hatodik jel
Hiszen te futsz... ejh, kicsi lány, milyen szépek azok a harisnyás lábak, ahogy kapkodod, nem lehet könnyű magassarkúban rohanni, vigyázz, hová lépsz...
Már úgysem bírod soká. Ez a végső erőfeszítés, mielőtt a félelem indái teljesen körbecsavarnák és elszorítanák a lelkedet, mielőtt feladnád, hogy beletörődve szembenézz azzal, ami vár.
Fuss, kicsi lány, fuss... mást úgyse tehetsz. Hiszen látod már, nekem nem sürgős. A nyomodban maradok, a lámpaoszlopok fénytócsáinál már láthatod a sziluettem, mikor hangosan lihegve, rémülettől torz arccal hátra-hátralesel.
Óh, ez biztos fájt. Ilyen csúnyán elesni... még a cipődet is elhagytad, ahogy letört a magas sarok, a táskádat is elvesztetted...
Bizony, ilyen kificamodott lábbal már járni se nagyon lehet. De nem is tudnál.
A félelem megdermeszt, nincs már benned erő, lebénultál.
Helló, kicsi lány... megjöttem.
A hetedik jel
Nézz rám, a szemembe. Nagyon szép a szemed, a félelem kitágítja a pupilláidat, édes hangodból sikolyra már nem futja, csak halk, kétségbeesett, felzokogó nyögésekre.
Ne sírj, kicsi lány. Még ne.
Késem még csak a ruhádat hasítja fel.
Mint ajándékot bontogató gyerek, csomagollak ki a ruhádból.
Szép ajándék vagy, fehér bőröd forró és reszketés hullámzik rajta. Forró és mégis lúdbőrzik, minden egyes kis szőrtüsző apró, kiálló, világosabb pöttyként látható, ahogy megízlelem testedet, a félelem verítékének illata parfümödével keveredve a legjobb vágykeltő.
Ó, milyen szépek ezek a mellek, látod, a rémület megkeményítette a bimbóidat, szinte szúrják a tenyeremet, mikor beléjük markolok.
Ne, kicsi lány, ne kapálózz és ne kiálts, ne is gondolj rá, késem a nyakadnak irányul, csak lazán érintve, de nicsak, már apró vérpatakot fakaszt, milyen gyönyörű kontraszt, vörös jelek fehér bőrön... egy könnyed mozdulat, és feltárhatom a nyaki aortádat, amiben még szapora, lázas lüktetéssel kering az élet, hogy figyeljem, amint pumpáló fröccsenésekkel felszökkenő vörös ejakulációit egyre laposabb ívekben lövellve a levegőbe elélvez a halál...
Így.. jól van, látom már érted, hát persze, erről szól a fájdalom a nyakadnál, a véred melege bőrödön...
Hidd, hogy csak azért harapok melledbe, hogy a kicsorduló véreddel megnedvesítsem vaginádat, így könnyebben beléd hatolok. Hidd, hogy túlélheted, hogy megúszod ennyivel.
Nézz a szemembe, kicsi lány, a szemembe... látni akarom minden szenvedésed, borzalmad, megaláztatásod azokban a szép szemekben, a kín hatalmát, ahogy átveszi az uralmat fölötted, testemmel testedben.
...
Mi legyen hát, kicsi lány?
Én megkaptam, amit akartam.
Te mit akarsz? Az élet szenvedését vagy a halál kegyét? Üres a szemed, már nem is könnyes... csak halk lihegésed, vérfoltos melled emelkedése-süllyedése és az ér lüktetés a nyakadon...
Már nem nézel a szemembe, a semmibe meredsz, nem látsz, nem hallasz engem... a lelked halott, a félelem kín gyümölcsöt termett és én felfaltam...
Nincs szívem téged így hazaengedni.
Azt hiszem, megkegyelmezek... ilyen gyönyörű, ifjú test nem illik egy halott lélekhez, de késemmel lassan méltóvá teszem rá.
Hiába vonaglasz, hiába próbálsz még menekülni, ez már csak az állati életösztön végső szikrája, nem te vagy már, én tudom jól.
Nem kapkodok, sose szoktam, a vágások csak fokozatosan mélyülnek, a szúrások nem sebeznek halálosan, apró, vörös kapukat nyitok testeden, véred lassan folyik el, a fájdalom csak sokára taszít az öntudatlanságba.
Én veled maradok, amíg csak élsz, tisztelettel adózom a testedet elhagyó életnek.
Nem megyek el búcsúcsók nélkül.
Jóéjt, kicsi lány.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Félszeg Árnyék · http://arnyek.blog.hu 2010.06.16. 23:16:59
Ezek a sztorik mindig úgy jönnek, hogy vagy valaki ihleti (mondjuk mert szereti az ilyen történeteket), vagy valami hangulat, játék egy elképzelt szituációval.
Van ennél durvább is, de azt nem publikálom inkább, mondjuk az kevésbé szerkesztett, inkább a naturalizmus felé hajlik.
reakciók