2008 szilvesztere
2008.12.31. 16:35
Fázom. Illetve ez így nem pontos, a kezem jéghideg, meg a lábam, egyébként nem vészes, két pulóver, az egyik kapucnival.
Takarékosságból csak alaplángon megy a konvektor. Igazából éjszaka nem is gond, a gyapjútakaró jó meleg, csak ilyenkor, számítógépezés közben kellemetlen. Na de kesztyűben mégse lehetek a lakásban, és gépelni nem is tudnék benne.
Kicsit tele van a tököm ezzel a nemrég bérelt lakással, igaz, én választottam, most egy évig el kell viselnem.
Tulajdonképpen nem rossz, csak enyhén lepukkant, hetvenes évekbeli kétemeletes téglaház második emelete a Svábhegyen, kilátással a várra. Igaz, a kilátás útjában éppen egy fa terebélyesedik, ami még így kopaszon is bezavar, de sebaj, a fa fontosabb, mint a vár bámulása.
De legalább csendes hely.
Mér egy hónapja költöztem be, de még a fele cuccom dobozokban szanaszét, és semmit nem találok, ami kéne.
Kicsit hirtelen döntés volt ez a költözés, nem igazán gondoltam át, de mindenáron takarékoskodni akartam. Az eddigi helyem másfélszer ennyibe került, azt se volt gond kifizetni, de meg akartam mutatni barátnőmnek, hogy képes vagyok változtatni az életmódomon, és a változás tartós lesz.
Barátnőm... hmm, no igen, ez is érdekes megfogalmazás.
Épp legutóbbi vacsoránk alkalmával – talán az Il Trenoban voltunk? - mondta, hogy nem lenne-e jobb, ha csak barátok maradnánk?
Igaz, eddig is a viszony már inkább közelít ehhez, mint az intim partnerkapcsolathoz.
Tulajdonképpen mindenki azt gondolhatná, hogy megzakkantam. Értelmes ember aligha tart ki egy ilyen kapcsolatnál.
Alighanem a szerelem az oka. Az képes a józan ítélőképességet felülbírálni.
Milyen ez a kapcsolat? Mivel a világ másik felére való a kedves, először is vannak a kulturális különbségek. Aztán a nyelvi nehézségek, hiszen egy közvetítő nyelven kommunikálunk – bár ez szerintem kevésbé gond, mert sokszor megértem-megérzem, mit akar kifejezni, mielőtt elmagyarázná, és én írom körül, mire meglepődve néz, hogy igen, pont így akarta mondani.
Teljesen mások az erkölcsi normái. Általában sokkal merevebben, szigorúbban néz egy párkapcsolatot, mint felénk szokás. Nála már a pornó nézése is komoly gond lenne, más nővel szexről csak beszélni is pedig már gyakorlatilag megcsalás. Ugyanakkor ha elkötelezi magát, lehet bízni benne, és nem az a típus, aki könnyen vált partnert.
Olyannyira, hogy hiába töltöttünk el együtt csodás hónapokat, miközben egy megromlott kapcsolatban élt előző párjával, most mégis visszakozik és nem lát lehetőséget rá, hogy együtt éljünk.
Pedig micsoda érzelem kellett ahhoz, hogy megtörje az ellenállását, amit a „megcsalással”szemben érzett, még ha már régóta nem is volt szex a pasija és közte, de együtt éltek, és tulajdonképpen azt hitte, ez így normális.
Mert az a hülye fasz képtelen volt értékelni a szépségét. Alighanem ő is pornón nőtt fel, ha szeretkeztek, elvárta, hogy kisminkelje magát és szexi fehérneműt húzzon fel, ráadásul nem tudta elfogadni, hogy kis melle van, mindig szivacsos melltartót vetetett fel vele, és egész dugásuk alatt nem engedte, hogy levegye, a melléhez hozzá se ért.
Az a szemét... pedig olyan gyönyörű, édes, szexi hegyes cickókat hogy nem lehet szeretni? És ha tudta volna, micsoda érzékenyek, mennyire őrülten fel lehet izgatni vele, és hogy vágyott rá, hogy kényeztessék...
Inkább az ostoba elvárásaival beleégetett egy csomó gátlást szegénybe, azt hitte, hogy nem elég nőies, hogy nem lehet szexis a melle, hogy undorító, mert nem elég nagy... pedig dehogy, fantasztikusan izgalmas és bájos egyszerre.
Nem mintha mostanában túl sokat láthatnám vagy érezhetném.
Mikor nagy ritkán találkozunk, az amúgy is külföldi utakkal zsúfolt munka után, még ritkább, hogy együtt töltjük az éjszakát.
Igaz, nem csak éjszaka csináljuk, legutóbb délelőtt, elutazása előtt estünk egymásnak.
Ez is olyan fura és nehezen elviselhető hosszú távon. Mert időnként gondol egyet, és minden olyan, mint náluk, mikor szinte minden éjjel együtt voltunk, még ha neki el is kellett menni éjfél után haza, de minden időt kihasználtunk, hogy szeressük egymást, a sötét hotelszobában, ahová a munka és vacsora után bevettük magunkat.
Akkor minden olyan egyszerűnek és jónak tűnt, legalábbis nekem. Ő volt mindig az aggódó, a kételkedő, én tartottam végig benne a lelket, hogy ez nem csak egy futó kaland, nem, én életemben először érzem azt valaki iránt, hogy szeretném feleségül venni, családot akarok vele, gyerekeket.
De ő csak azt hajtogatta „enjoy the moment”, nincs realitása, túl nagy a távolság, túl nagyok a különbségek... én pedig bármire képes lettem volna, hogy ne veszítsem el. Akár arra is, hogy itt feladok mindent, és odaköltözöm.
Végül fordítva lett, szereztem neki jobb munkát, mint otthon volt, a mi cégünknél, nem azért, mert én beprotezsáltam, hanem mert éppen szükség volt egy olyan szakemberre, amilyen ő, és kapóra is jött – hát nem égi jel, hogy összejött? Intéztem neki mindent, tavasszal itt volt szabadságon két hétig, akkor ment az állásinterjúra, de a szabad időnkben bebarangoltuk Magyarországot, meg akartam mutatni neki a rövid idő alatt is mindent. Csodás két hét volt.
Az állásinterjú pedig sikeres.
Aztán jött a nehezebb időszak, a várakozás és felkészülés. Egyre erősödtek az aggodalmai és a félelmei, „mi lesz, ha...” és annyi sok „ha” volt.
Másrészt az én helyzetem se volt még teljesen tiszta. Bár az előző év végén szakítottunk ex-párommal, még mindig együtt laktunk az én házamban, bár még több mint fél éve külön aludtunk, másik szobában.
Az ő normái szerint ez elfogadhatatlan (és igaza is van), bár az ő normái szerint még az is elfogadhatatlan, ha szakítás után egyáltalán beszél valaki az előző társával, miután új kapcsolat lett.
Egyik Skype-on közölte, hogy neki ez így nem megy, és nem tud és nem akar beszélni velem. Rettentően kétségbe estem, felhívtam, bár iszonyat magas a hívás díja, vagy 10 percig beszéltünk. De nem sokra jutottunk, továbbra is azt mondta, most egy darabig ne beszéljünk.
Napokig kétségbe voltam esve, gyötört a hiánya és a félelem, most mi lesz. Végül egy közös barátunknak, aki az ő ottani barátnője, megírtam, hogy segítsen már eljuttatni az üzenetemet, mert én nem tudtam elérni.
Ő beszélt vele, és mivel régebb óta élt abban az országban jobban megértette azokat a szokásokat és normákat, melyek motiválták, el is mondta nekem. Rá kellett döbbennem, hogy itt csak valóban radikális változtatás segíthet.
Így maradt a költözés, és én mentem. Ennek két oka volt Egyrészt még mindig igyekeztem segíteni exemet, hogy kisebb megrázkódtatás érje (neki nehezebb lett volna gyorsan albérletet találni, mert sokkal rosszabbul keresett nálam, a cica gondozására is csak ő jöhetett szóba, és jobban is kötődtek már egymáshoz, másrészt nem akartam, hogy szerelmem, ha idejön, egy olyan lakásba töltsön velem 2 hetet, ahol 7 évig együtt éltem egy másik nővel, és minden dolog erre a közös életre emlékeztet.
Így kiadtam a lakást exemnek (ami egyébként szintén nem elfogadható az ottani normák szerint, de ennyire képes volt rugalmas lenni, hogy elfogadta ezt), majd én kerestem egy bérelt lakást.
Ebből érezte, hogy tényleg komolyan gondolom, és kezdett megint visszatérni a viszony a normális aggódások medrébe.
Végül közeledett a döntés időszaka, mikor fel kellett mondania az ottani állását, Addigra itt már nagyon várták, szereztem lakást is neki, el kezdtem intézni a tartózkodási engedélyével kapcsolatos dolgokat.
Mikor megérkezett, az első héten minden rendben lévőnek tűnt, Akkor mondta utoljára, hogy szeret...
Ahogy belecsöppent, mindent hátrahagyva egy idegen világba, nyilván elég jelentős kultúrsokk érte, nyelvi nehézségek, hivatalos-bürokratikus problémák, infrastrukturális különbségek, stb., el lehet képzelni... bár igyekeztem mindenben segíteni, és végül is nagyon hamar túljutottunk minden kezdeti nehézségen, ami az ő itteni letelepedését illeti, sajnos kezdett egyre távolságtartóbb lenni.
Igaz, már ideutazása előtt elmondta, hogy ő nem úgy jön ide, hogy összeköltözik velem, erről még legalább egy évig szó sem lehet, külön lakásunk lesz és találkozgatunk majd. Neki időre van szüksége, hogy megismerjen eléggé ahhoz, hogy eldönthesse, akarna-e és tudna-e velem élni, mint életre szóló társsal,. Ezt természetesen elfogadtam.
De nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Hogy hetekig alig találkozunk, hogy megtiltja, hogy a munkahelyen csak úgy odamenjek hozzá és beszélgessünk (mert azt a látszatot akarja fenntartani, hogy köztünk nincs mélyebb kapcsolat, ne higgyék a kollégák, hogy együtt vagyunk – csakhogy a kollégák nagy része már tisztában van azzal, hogy ez több, mint barátság, és senki se szereti, ha hülyének nézik).
Később kiderült az is, mi van a hátterében ennek a hirtelen visszavonulásnak.
Egyrészt nyilván a kultúrsokk, a sok idegen dolog, amit meg kell szoknia, de nem ez a fő. Hanem az, hogy amíg náluk találkozgattunk, vagy mikor tavasszal itt töltötte a szabadságát, csak egymással és a szerelemmel foglalkoztunk, de most kezdtek kiderülni a mindennapi élet dolgaiban az eltérések,
És a legfőbb problémát az anyagiak jelentették. Számára elfogadhatatlan az életstílusom, ez szinté sokkolta őt, és csalódást jelentett, mert nem tudta, hogy én ilyen téren hogy viselkedem. Számomra legalább ilyen sokkot jelentett, hogy ő pedig ennyire anyagias és hidegszívű, kőkemény kapitalista.
Mert az. Ami bizonyos szempontból érthető, náluk ez szintén norma, ezért is előzi meg országuk fejlettségben messze Magyarországot.
Én viszont, aki a szocializmusban nőttem fel, informatikusnak tanultam, és soha nem foglalkoztam különösebben közgazdasággal, nem is nagyon érdekelt, az üzletet és a kapitalizmust önző és csalárd dolognak tartottam (ezt amúgy az épp most tartó pénzügyi világválság számomra be is igazolta), sose foglalkoztam befektetésekkel, nem ismertem a pénzügyi kultúrát jobban, mint a magyar átlag, nem igazán éreztem fontosnak, hiszen úgyse tudom megérteni azt a sok apróbetűs, szándékosan kitekert jogi formulákkal fogalmazott csűrést-csavarást, ami a banki és egyéb pénzügyi műveleteket szabályozza.
Nem kerestem rosszul, bár messze nem voltam a magas jövedelműek közt, de van egy kis telkem és házam egy agglomerációs, felkapott faluban, van egy elég jó presztízsű, biztonságos és iszonyú gyors autóm, és minden, ami egy átlag háztartásban megvan.
Igaz, a házon és az autón persze van hitel, de összességében a kettő együttes értékének 20%-át se éri el.
Így viszont eléggé ki vagyok centizve minden hónapban, még sose késtem a hiteltörlesztéssel, de néha adódtak bizonyos nehézségek, ilyenkor el-el adogattam a műszaki kütyüjeim egy részét, hogy átvészeljem a pillanatnyi pénzzavart, majd mikor jobban álltam, megint vettem valamit,
Ez az életmód nem tette lehetővé a tartalékképzést és vagyonfelhalmozást, de működött immár 15 éve, és én elvoltam vele.
Számára viszont ez felelőtlen és pazarló. És ha belegondolok, igaza is van. Ha az ember családot akar, ha gondoskodni szeretne a leendő gyereke jövőjéről, ilyen életmóddal nem kezdhet neki.
Tudom, vannak, akik ennél kevesebb fizetéssel és vagyonnal is vállalnak több gyereket is. Aztán persze állandó nehézségekkel küzdenek, hogy birkózzanak meg az anyagi terhekkel, valahogy megoldják persze, és az is lehet, hogy ettől függetlenül boldog család lehetnek.
De nem igaz, hogy a pénz nem számít, talán nem boldogít, de a pénz krónikus hiánya könnyen boldogtalanná tehet, mert az állandó stressz, a hónapról hónapra épp csak átvészelt anyagi vészhelyzetek egyszerűen felőrölheti még a legoptimistább embert is.
Kénytelen voltam belátni, hogy tulajdonképpen igaza van.
Nagyokat veszekedtünk, illetve leginkább ő volt ingerölt és haragos, én csak szomorú és csalódott. Egyrészt csalódtam magamban, az idealista és naiv világképemben, a saját kissé nemtörődöm életfelfogásomban, csalódtam kicsit benne, hogy lehet velem ennyire kemény és könyörtelen.
De akárhogy is, továbbra is őt akartam életem párjának.
Bár kilátásba helyezte, hogy erre jelenleg nem lát esélyt, mert elfogadhatatlan számára, ahogy élek.
Kértem, hogy adjon időt. Mert képes vagyok megváltozni, ebben biztos vagyok, beláttam, hogy sok szempontból igaza van.
Meghirdettem eladásra az autómat. Eladtam kedvenc hangszereimet, melyektől egy évtizeden át még a legrosszabb időkben se váltam meg eddig.
Másik lakást kerestem, aminek bére jelentősen alacsonyabb, mint az eddigi, gyakorlatilag ugyanannyi, amennyiért exemnek adtam ki az én házamat. Elkezdtem olvasni azt a könyvet, amit ő ajánlott és a pénzügyi igényesség és mértékletesség útmutatója.
Ennek ellenére nem nagyon látszott, hogy értékeli, amit teszek, pedig soha, senkiért nem tettem ennyit. Igaz, ő még nagyobb változáson ment át, mikor hazát, munkát cserélt – de ahogy mondta, ez nem miattam volt, legfeljebb egy kis részben, hanem a jobb munkalehetőség miatt. Ez is eléggé szíven ütött. Azt hittem szeret, és ez is motiválja, hogy idejött.
De azóta ahányszor az ő nyelvén mondom neki „szeretlek', mosolyogva csak annyit mond: „you know: én nem” és tudom, hogy ez igaz is. De legalább őszinte.
Csak nem tudom, meddig bírom ezt így. Meddig legyek megint önmegtartóztató, hiszen exemmel a szakítás egyik fő oka épp az volt, hogy már nem volt szex köztünk, aminek a hátterében persze érzelmi gondok is álltak, de én azt jobban viseltem, mint a szeretkezés egy éven át való szinte teljes nélkülözését.
Most szinte semmivel se jobb a helyzet, amíg arra vártam, hogy ideköltözzön, szintén ínségben voltam, és mire idejött, kiderült, hogy a helyzet alig változott. Egy kezemen össze tudom számolni, hányszor voltunk együtt azóta, pedig már három hónap eltelt.,
Miért kell nekem mindig olyan nőt szeretnem, akivel nem jön össze a szex? Miért mindig ilyen egyoldalú a dolog?
És kínoz a vágy, és nem tudom megállni, hogy ne nézzek megint pornót a neten, vagy ne írjak szexblogot, pedig mindkettő már hazugság lenne a szemében (nem tudja, természetesen), és szinte már a megcsalással egyenértékű. És borzasztóan zavarja is a lelkiismeretemet.
Ugyanakkor ez teljesen abnormális helyzet. Várok egy lehetőségre, hogy esetleg még idővel közelebb kerül megint, hogy elfogadja, megváltoztam és tényleg tartósan átálltam arra az életmódra, ami számára normális lehet.
Még soha, senkivel nem voltam ilyen türelmes. Nem veszekedtem, nem tettem szemrehányást, de próbáltam elmondani, mi bánt.
Megérti, de nem tud változtatni. Az kérdeztem, legalább lát arra esélyt, hogy idővel, akár egy év vagy még hosszabb idő múltán, úgy fogja érezni, hogy szeretne velem élni?
Azt mondta, talán... de nem ígérhet semmit,
Én most egy ilyen talánnal élek együtt. Ez a remény gyötör és hajt egyszerre, mert még mindig akarom őt, még mindig hiszem, hogy vele szeretnék élni.
De már kicsit kezdek én is veszíteni az eddig szinte töretlen pozitív hozzáállásomból, félek, hogy elvesztegetek még egy-két évet egy ilyen felemás, lefojtott kapcsolatban, és közben a szex és az érzelmi közelség égető hiánya felőrli bennem azt, ami még jó megmaradt bennem, és leszek egy hoppon maradtam kiéhezett, kétségbeesett, középkorú, kéjsóvár, pornófüggő és reménytelen faszi, aki eljátszotta a lehetőségeit az életben, se család nem lesz, se emlékek olyan élményekről, amire mindig is vágytam.
Ha tudnám, hogy a kitartásommal megnyerem ismét magamnak és feladja a távolságtartását, akkor azt mondom, igen, ezért vállalom az hiányt, a kínlódást, mert megéri. De nem tudhatom...
Szép kilátások a jövő évre.
Ma van az év utolsó napja. Állítólag ilyenkor nagy bulik és vidámkodás szokott lenni.
Én meg itthon fogok ülni, olvasok, esetleg pakolom ki a dobozokat. Vagy netezek, esetleg pornót nézek.
A kezem az írás közben legalább felmelegedett kicsit, de a lábam már lefagyott. Megyek aludni, az ágy szerencsére jó meleg, még ha csak a magánnyal osztom is meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2010.06.15. 22:04:02
Megnyugtat a tudat, hogy más is lehet olyankor szomorú, nem vagyok ezzel egyedül... Jó, ez rajtad nem segít, tudom. :S
Félszeg Árnyék · http://arnyek.blog.hu 2010.06.15. 23:40:16
Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2010.06.16. 01:23:33
Azért remélem ez nálad nem minden évvégére jellemző, hanem egyedi eset volt!!! :)))
reakciók