Szerelem-mese
2009.09.09. 14:40
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény öregember. Na jó, lódítok, nem is volt olyan szegény, de gazdag se éppen, azt mondhatnánk, hogy nem voltak napi megélhetési problémái. Meg öreg se volt éppen, mondjuk kora negyvenes.
Ez a szegény ember egy nem túl ismert, de a szakmában világszerte megbecsült céhnél dolgozott immár 13 éve, mint mestertanító, aki szerte a világban okította azokat, akik a céh nagyhírű munkáiból vásároltak.
Történt egyszer, hogy egy messzi-messzi országból, az Óperenciás tengeren is túlról, még az Üveghegyen is túlról érkeztek tanítványai, köztük egy fiatal, okos, szemrevaló leány. A tanítót hamar elbűvölte a leány kedvessége, okossága, távoli világot idéző különlegessége. Szívesen kísérgette hát tanítás után is, hogy kalauzolja.
A leány is megkedvelte tanítóját és a céh is igencsak megtetszett neki, tréfásan el is ejtett néhány mondatot, milyen szívesen dolgozna ott.
Eltelt a tanításra kiszabott idő, a leány visszautazott a messzi-messzi országba társaival együtt. A tanító furcsán érezte magát, mert bizony hiányzott neki a leány.
A leányt se hagyták nyugodni gondolatai, vajon mit érezhet a tanító iránta?
Várták is nagyon a viszontlátást, mert hogy szavaimat egymásba ne öltsem, nem sokkal később a tanító utazott repülőszőnyegen az Üveghegyen túlra, hogy ott folytassa a tudományokra okítást.
Már az első nap érezték mindketten, édes öröm tölti el szívüket a találkozástól. Nem is nagyon akaródzott nekik elválni, igyekeztek minél több időt együtt tölteni, míg végül a szegény ember megvallotta szerelmét a leánynak. A leány - bár ő is erősen vonzódott tanítójához - eleinte riadozott az érzéstől, félt a nehézségektől.
- Úgysincs sok időnk együtt - mondta - élvezzük hát a percet és ne akarjunk többet! -
De a szegény ember nem akarta beérni ennyivel.
Szíve csordultig megtelt a leány iránti érzéseivel és ez hatalmas erőt és elszántságot adott neki.
- Miért kételkedsz? - kérdezte a leányt - Ha te is szeretsz és így akarod, mindent legyőzünk és együtt leszünk! - folytatta lelkesen.
Szerelmének tüze magával ragadta a leányt, aki hitte is, meg nem is, hogy ez lehetséges volna, de nem tudta elutasítani teljesen.
- Igaz, kevés most az időnk - mondta a tanító - de szavamra, módját ejtem, hogy találkozzunk még! -
Így is lett. Miután hazatért, addig-addig serénykedett a céhnél, míg elérte, hogy egy másik, fontos ügyből kifolyólag ismét őt küldjék az Üveghegyen túlra.
Míg ezen munkálkodott, éjjelente a varázslatos táviron segítségével írogattak egymásnak a leánnyal, aki továbbra is erőst kételkedett szerelmük jövőjében.
Miután a szegény ember visszatért a leány országába, szerelmük még tovább mélyült, legalábbis a szegény ember így érezte, pedig a leányt talán inkább a megszokásból való kitörés érzése hevítette, de a tanító hitt az igaz szerelemben.
Boldog idők voltak, a szegény ember lelkesen próbálta kifundálni a jövendőt, az okumulálta ki, hogy a leány úgyis emlegette, mennyire szívesen dolgozna a céhénél, miért is ne tehetnék meg, hogy szerencsét próbálnak? Bár a leány céhe hatalmas volt, a munkájáért többet is kapott, mint amennyit a a szegény ember céhénél kaphatott, ott csak egyvalaki volt a sok hasonló közt, míg a tanító céhével a földkerekség legjobbjai közt lehetett - aminthogy a tanító is az volt, ezért is tanított.
A leány aggódott, hiszen szülőföldjét kell ehhez otthagynia és saját tudásában se bízott.
- Egyet se félj, amíg engem látsz! - mondta neki a szerelmes tanító - Én tanítottalak, tudom, mit ér a tudásod és tudom, milyen okos vagy, nem lesz baj egy szál se! - folytatta - Ha országomba jössz, az én házam a te házad, az én étkem a te étked, megosztok veled mindent, megkérem a kezed! - fejezte be kedvesében gyönyörködve.
Szabadkozott a leány erősen, hogy feléjük ez nem így szokás, ő bizony 3 év 3 hónap és 3 nap elteltével tud csak dönteni, adja-e a kezét a tanítónak, vagy sem.
- Talán elvándorlok országodba - mondta neki - de vedd tudomásul, hogy úgy leszünk ott, mintha akkor kezdenénk csak megismerni egymást, alkalmanként találkozunk, illendően ismerkedünk, és majd ha elérkezik az idő, eldöntöm, akarok-e a jövendőbelid lenni, mert nálunk ez így szokás és én másképp nem tehetek! - fejezte be komoly arccal.
Majd hozzátette még: - Tudd meg azt is, hogy bár szeretlek, de nem miattad fogok odavándorolni, hanem azért, hogy tudásomat kiteljesíthessem céhednél és én lehessek a világ legjobbjai közt - figyelmeztette - mert az érzelem nem elég ahhoz, hogy a jövendőmet reá építsem! -
Mit is törődött ezzel a szegény ember, bánta is ő, csak maga mellett tudhassa a leányt, aki álmaiban már jövendőbelije volt.
Teltek múltak a napok, a hetek, a tanító még néhányszor utazott az Üveghegyen túlra, de hosszú időket voltak kénytelen egymástól távol tölteni, a szegény embernek minden alkalommal még jobban fellángolt szerelme. Közbe odahaza minden követ megmozgatott, hogy a leány kiválóságáról - amiben maga is hitt - meggyőzze a céhmestereket.
Fél esztendő elteltével eljött az idő, hogy a céhmesterek személyesen győződjenek meg a leány ügyességéről, alkalmatosságáról. Nagy öröm és nagy izgalom volt ez a párnak, hiszen a leány ideutazhatott és ismét egy rövid ideig együtt lehettek.
Közben a szegény ember elköltözött régi házából, és kibérelt egy szebb házat, hogy zavartalanul együtt lehessen szerelmével ez idő alatt majd.
Eljött a nap, a tanító négylovas fogatával a repülő szőnyeg elé hajtott és nagy-nagy boldogsággal vitte haza kedvesét, aki szintén nagyon örült a viszontlátásnak.
Bejárták az országot keresztül-kasul, a tanító minden szépet meg akart mutatni a leánynak.
Nemsokára a céhmesterek elé kellett azonban állnia, ahol a tanító előre felkészítette, hogy tudja legjobban bizonyítani rátermettségét és tudományát, hiszen jól tudta, milyen mesterségbeli fogásokat várnak el a céhmesterek és mindent tudott tanítványa képességeiről, nem is kételkedett benne, hogy megállja a próbát.
Így is lett, a leány meggyőzte a céhmestereket kiváló tudományával és éles eszével és kedves természetével, így immár nem volt akadály annak, hogy munkába álljon egy fertályesztendő múltán.
Hazatért hát a leány és készülődni kezdett a nagy útra, közben egyre több kétsége támadt, jól döntött-e. Minden éjjel hosszú órákat írogattak egymásnak a varázsos táviront használva, a tanító tartotta benne a lelket, küzdött érte, hogy ne gondolja meg magát, bátorította, lelkesítette.
Beadta hát a leány a derekát, bár néha vonakodott azért, de folytatta a készülődést. A tanító közben bejárta a hivatalokat, hogy előkészítse érkezését, kvártélyokat látogatott meg és mindent elmondott a leánynak, hogy megkönnyítse majd a dolgát, hol találjon magának szállást.
És végre bekövetkezett, amit annyira várt, egy esztendőre rá, hogy megismerték egymást, a leány megérkezett.
A szegény ember mindenben segítette, minden igazolást, hivatalos dokumentet kijárt neki, kocsiján vitte, ahová csak kellett, holmiját cipelte, mindent megtett, hogy szerelme jól érezze magát.
Az ám... de ahogy teltek-múltak a hetek, a leány egyre kevesebb időt töltött vele. Gondolta a tanító, hogy így lesz, mert a leány előre figyelmeztette, hogy az udvarlás csak most kezdődik, de nem gondolta, hogy ennyire meggyötri majd a hiánya.
Szóvá is tette ezt a leánynak, aki így felelt:
- Miért háborogsz? Hiszen megmondtam előre, nem kvártélyozunk össze, nem lakunk majd együtt - csodálkozott - tudod, milyen nehéz nekem, idegen földön, idegen emberek közt, idegen szokásokkal, inasként a céhnél - mondta szemrehányóan - legyél türelemmel, és adj időt, hogy jobban megismerjük egymást. -
A szegény ember felsóhajtott és türelmes volt. Néha-néha találkozgattak, beszélgettek, de úgy tűnt, a leány már nem bújik hozzá úgy, mint előtte és néhány hangos szó is elhangzott köztük időnként, mert nem voltak egy véleményen némely fontos dolgokban.
Hónapok teltek és a tanító egyre keservesebbnek érezte ezt, meg is mondta a leánynak, szelíden, kérlelően.
- Ejnye, hát nem mondtam, hogy legyél türelemmel? - felelte bosszankodva a leány - amúgy is úgy látom, nem jól ismertelek, nem az az ember vagy te, akinek láttalak! -
Mondta szigorúan.
- Mit se tudsz arról, hogyan fialtathatod a pénzt, nem teszel félre a jövődre - fedte meg a szegény embert (mert azt még nem mondtam, hogy a leány igen jómódú volt, otthon keményen dolgozott és okosan gazdálkodott, és szülei is vagyonos emberek voltak) - én bizony nem tudok olyan férfiban bízni és a jövendőmet rá áldozni, aki ilyen könnyelmű és léha! - csóválta a fejét lemondóan.
- De hát mit tegyek? - kérdezte kétségbeesve a szegény ember. Ő nem is gondolta, hogy az élete léha és könnyelmű lenne, igaz, néhanapján kifogyott a pénzből, olykor ezt-azt el kellett adogatni, aztán később megint több pénze lett, volt neki négylovas kocsija, takaros kis háza, még ha kölcsönből is, amit törleszteni kellett havonta.
- Miattam semmit, ha magad miatt nem tennéd meg! - imígy a leány - én csak annyit mondhatok, kutyából nem lesz szalonna, ha te ilyen ember vagy, nem fogsz megváltozni! - szólt egyre hidegebben a szegény emberhez.
- Mindent megteszek és hidd el, megváltozom - fogadkozott a tanító - kérlek, addj nekem esélyt!
- Hát jó... - mondta a leány tartózkodóan - de nem ígérhetek semmit. -
És a tanító szavának állt. Fogához verte a garast, próbált megtakarítani minden tallért, eladogatta kedvtelésnek eszközeit, hangszereit, bár a szíve szakadt belé, kisebb, olcsóbb lakásba költözött, még a négylovas fogatát is el akarta adni, hogy a kölcsönt visszafizethesse, álmatlan éjszakákon rótta a számokat a pergamenre, hogy is tervezheti meg a jövendő esztendőt, hogy vagyont gyűjtsön...
Eleinte úgy tűnt, a leány kedvére van a változás, mert valamivel jobban engedte a közeledést, bár továbbra se töltött több időt a tanítóval.
Eljött az esztendő vége és a leány hazarepült több hétre, hogy szüleit és hazáját meglátogassa.
A tanító minden éjjel várta üzenetét a varázsos táviron használatával, de a leány csak nagy ritkán írt, akkor is közömbösen, kurtán.
Az új esztendő első napjaiban visszatért a leány az Üveghegyen túlról, de már meg se csókolta a szegény embert, aki érezte, hogy nagy a baj, de ismét messze távol kellett mennie tanítani. Mikor hazatért, ágynak esett betegségben, de a leány egy álló hétig meg se látogatta, csak a szomszéd öreg néne vitt neki néha egy tál meleg levest.
Félig gyógyultan ismét messzi országba küldték a szegény embert, hogy tanítson. Egyik este, mikor végre üzenni tudott a leánynak a varázsos távironnal, elmondta neki, mennyire hiányzik neki és mennyire szeretné már viszontlátni.
A leány válasza teljesen összetörte a szívét, mert azt írta, ezentúl a barátságon kívül más már nem lesz köztük.
A szegény emberben összedőlt minden, hiszen még mindig reménykedett benne, hogy jobbra fordulnak a dolgok, mert ő még ugyanolyan szerelmes volt a leányban, de látta már, mindennek vége.
Idegen országban, betegen alig tudta folytatni tovább amit el kellett végezni, de nem tehetett mást.
Hazatérve céhtársai nem ismertek rá, hiszen inkább volt halott, mint élő. Nem szólt senkinek, mert a leány egyébként is titkolni igyekezett viszonyukat - bár éppen ezért senki se hitte el, hogy ne lenne köztük semmi. Mindenki sejtette, hogy mi történhetett. A szegény embert azonban nemsokára ismét elküldték távoli országba, itt tudta meg, hogy a leányt a céhnél néhányan azzal vádolják, hogy kihasználta az érzéseit és csak azért tett mindent, hogy a céhbe bekerülhessen.
A leányt ez nagyon bántotta, és bár tanító a saját sebeit tépte fel, de a varázsos táviron segítségével vigasztalgatta őt egyre, mert ő nem hitt ebben, bár elfogadta a szakítást, de biztos volt a leány tiszta szándékában.
Hazatérve ismét ágynak esett, miután felgyógyult, a lánnyal találkozgattak és barátian szólt a szegény emberhez, aki örült is ennek, mert legalább ezt meg akarta tartani, meg fájt is neki, hisz többre vágyott volna.
Telt-múlt az idő, a leány munkája fölöttébb tetszett a céhmestereknek, okosságával, szorgalmával kivívta megbecsülésüket. Hamarosan saját ötlettel hozakodott elő, a tanítás módját akarta megváltoztatni, mert szerinte nem volt megfelelő.
Mivel a céhmester asszony, aki a tanító teljhatalmú ura volt, elégedett volt a leány munkájával és szorgalmával, felmagasztalta a leány ötletét a többi céhmester felé, végül el ia fogadták azt.
Ezzel azonban a tanító eddigi 13 esztendőnyi munkájára, tapasztalatára, módszerére is- melyre eddig semmi panasz nem volt, sőt a leányt is ilyen módon tanította - azt mondták, hogy bizony az már nem megfelelő. Hiába vetette latba minden érvét, tapasztalatát a tanító, hiába hozakodott elő a száz és száz sikeres okítással, amit a cég eddig megbecsült, nem számított az semmit: eldöntetett, hogy a leány által mondott új módon kell ezentúl tanítani.
Kétségbeesésében még olyanra is vetemedett, amiről maga se hitte volna, hogy valaha is megteszi, bántó szavakat mondott a leány munkájáról, még ha volt is benne igazság. A leány se hagyta magát, ő is visszafeleselt és ettől kezdve kerülték egymást és ha találkoztak, szinte nem is szóltak egymáshoz.
A szegény embert teljesen földre sújtotta ez a következő csapás. Nem elég, hogy a szívét összetörték, nem elég, hogy elvették a jövendőt, amiről álmodott, de immár a becsületét és tudását is semmibe veszik és bizony a jelene és munkája is veszélybe került. A teljhatalmú céhmester asszony meg is mondta neki, hogy lejárt az ideje, a leány ragyogó tudása (amit részben a tanítónak is köszönhetett) és kiváló készségei sokkal fontosabbak a céhnek, mint a szegény ember 13 évnyi tapasztalata, bevált módszere és jó munkája. A szegény embernek lassan nem lesz maradása a céhnél, ahol érzelmeiben, becsületében, tudásának értékelésében a porig alázták, de nem tudja, hová mehetne, mi lesz vele... és bár örökre fájni fog, ami történt közte és az Üveghegyen túli leány közt, mégse akarja elhinni róla, hogy elejétől fogva csalárd szándékkal csak tettette volna a szerelmet, hogy elfoglalja az ő helyét.
Vigyázzatok hát, a szerelem tönkretesz... és mégse tehetünk ellene semmit, mert amíg tart, nincs nála csodálatosabb.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2010.06.16. 07:55:21
Vallom, hogy a kudarcok (is) tesznek azzá minket, amik éppen vagyunk, fejlődésünk részei.
Azért ettől függetlenül remélem minden jóra fordul Nálad! :)))
Félszeg Árnyék · http://arnyek.blog.hu 2010.06.16. 23:24:42
.bia · http://legyeneszed.blog.hu/ 2010.06.23. 23:24:57
hzizi · http://halesmas.blog.hu/ 2010.06.24. 14:58:17
Most semmi okos nem jut eszembe, pedig ez nem semmi történet.
reakciók